A könyvtári versklub célja a költészet, a líra kiemelése, népszerűsítése, a versírás és a vers köré felépített beszélgetések, viták indítása, valamint az, hogy legyen egy fórum, amely mindenki számára elérhető, ahol biztosítva van a lehetőség arra, hogy elszavalhassa saját versét, bemutatkozhasson, mint költő. Minden eseményre egy-egy tematikát jelölünk ki, és a megadott témában a résztvevők felolvashatják saját verseiket, illetve egy általuk kedvelt szerző alkotását is. Az Ars poetica klubot Tuman Róbert és Vámos Tibor könyvtárosok vezetik.
Ezen a felületen a kezdő és amatőr költőknek is lehetőséget nyújtunk saját verseik bemutatására, nyilvánosság előtti megjelenítésére.
Dobány Barnabás versei
Adélhoz
Barátom a balsors szele,
Régen utam jártam vele,
„Többre vágyom, mint reményre,
Mutass nekem helyet végre!”
Jobbra fújt a balsors szele,
Pofont adott vihar keze,
„Nézz magadba, ne magadra,
Ne könnyedet vedd ajkadra!”
Tanácsosom, balsors szele,
Batyum kedvvel tette tele,
„Elengedlek jó barátom,
Beteljesítem az álmom.”
Nem volt többé balsors szele,
Szélzaj helyett hangos zene
Kísérte az utam hozzád,
S még mielőtt ujjunk fonnád,
Hátranézek poros útra,
Minek porját szele fújta,
„Nem te hoztál, balsors szele,
Mégis tiéd hálám nesze.”
- április
Repetíció
Kopott festmény a falon.
Kopott személy van rajta.
Kopott mosoly a száján.
Kopott bagoly a vállán.
Unott képek csak nézik.
Unott népek a tanúk.
Unott ötlet a téma.
Unott közhely a séma.
Lopott festmény a falon.
Lopott emlék van rajta.
Lopott mosoly a száján.
Lopott bagoly a vállán.
Halott képek csak nézik.
Halott népek a tanúk.
Halott festő a téma.
Halott léte a séma.
- január
Múzsáim
A nyár, a nap, az árny, a hő,
A szívemben most ott van ő,
A vörös színben égő nő.
A tél, a hold, a hó, a jég,
A szívemben már ott van rég,
A lány kit sosem láttam még.
Az ősz, a dér, a szél, a fák,
A szívben terjed mint a rák,
A hölgy, ki fejemen a zsák.
A tavasz marad egyedül,
A szűz mely örök menekül,
A szívnek végső menhelyül.
- december
Kökény Éva versei
Színnel-lélekkel
Ha látsz egy kín-karcolta ráncos arcot,
s két imára kulcsolt öreg kezet,
mindenfelé a lehullott falevelet,
mint elvesztett reményt – ,
s ha hallasz szomorú szimfóniát,
mit az őszi szél füledbe zenél,
vagy ha boldog vagy, mert lelkedben
született egy dallam,
és szívedben muzsikál a rím,
mert amerre nézel: színeket látsz
és elmúlt mi rossz, és elmúlt mi fáj –
ne késlekedj!
Ez az ihletett pillanat!
Fújj harsonát, és pengesd meg a húrokat,
vagy ragadj tollat, palettát, ecsetet!
Műveddel vésd mélyen a szívekbe,
örökítsd meg a perceket!
Vedd észre ne csak a rosszat: hanem a jót, a szépségeket:
az aprócska virágot, a szivárványt, a fényözönt!
És az általad is szebbé tett világot a Teremtőnek köszönd!
Otthon
Álmomban megint a régi házban jártam,
hol utoljára régen jó anyámat láttam.
A kapuban állt, hol naponta várt –
ott, abban az otthon-szagú, régi házban.
Álmomban megint a régi házban jártam,
szép álmot láttam: anyámat, s apámat
épp úgy mint rég, újra karomba zártam,
ott, abban az otthon-szagú, régi házban.
Rohanás
nincs idő egymásra
mindig rohanunk
nincs idő megállni
menni akarunk
nincs idő adni
kapni akarunk
nincs idő hűségre
újat akarunk
nincs idő szeretni
perceket adunk
nincs idő magunkra
ez a mi bajunk
nincs idő a csendre
sosem hallgatunk
nincs idő ölelni
magunk maradunk
Máté Andris Imre versei
Nyári nap
Hangos nevetés hallatszik a víg kocsma ablakából.
Kacag az ajtó, tető a ház, csak úgy ontja magából.
S körülötte sárguló fű száraz levele, az zenél!
Ahogy a csengőt lengeti, énekel a nyári szél.
A késő déli napsütésben, mint így vigad a falu.
S táncra kél a délibáb tükrében a temetőkapu.
Felkéri hát a szél, igazít keresztjén egy pántlikát.
Mosolygó kacsintása, táncra hívja az Alföld lányát.
Mindenki régen nyugszik hol kettejük szerelme fakadt.
Mindenki, csak én nem pihenek, a falu földje alatt.
Inkább mulatom az időt, e szép nyári délutánon.
Míg nem az este eljő, s alábukik fényes magányom.
2022.07.05.
Tűz
Nesztelen az ajtód mellett álltam,
Csendben a keretnek dőlt a vállam.
Néztelek, mint a tejfehér ködöt
És a szürke napkorong tajtékzott.
Az üres szoba gyertyája mögött,
Az alakod megbújva ragyogott.
Az asztalon papírok hevertek,
A tollak bús szavakat kerestek.
Félhomály és lámpafény egyveleg,
Mint ezer hullám veled villogott,
De tűzre gyúlt a szoba reszketeg.
-A lángjában alakod ragyogott!
Fekete és korom most a vállam,
Előbb a keretnek dőlve álltam.
Kerestelek a gyertyaláng mögött,
Hol eddig néztelek, hol megbújtál,
Hol tűz ontotta tejfehér ködöt:
Te gyújtottad meg, tudom te voltál!
2023.04.24.
Szerelmem balladája
Riannak mozgó jegek a hűs tavon,
Dúdolnak a pacsirták, s jeges szelek.
Gubbasztanak megbújva a faágon,
A didergő fehér havas verebek.
Ligetes erdő tisztása mezején,
Hol megfagyott a fű karoló hegye.
Olvad a tél, olvad a száj peremén,
Az ölelő csók hóvirág kebelén.
S lehunyt szemek várnak álommal telve!
Esik az eső a havas szél hátán,
Süvítenek fák között a verebek.
Szárnyukon s a hóvirág kékes ajkán,
Megfagytak azon, hideg esőcseppek.
Szürke mellkasukon borzolt toll reppen,
A virág homlokára, mint csók fedve.
Csiklandozva nevet fel a zöld réten,
Hideg tisztáson az alvó szerelmem.
S lehunyt szemek várnak álommal telve!
Körülötte, mint a tavasz kikelnek,
Rügyezve a lombtalan hó fedte fák.
S lábujja hegyén megolvad a füvek,
Megfagyott közti rengeteg dérvirág.
Hol jár, olvadt ösvényt ver a múló tél,
S kisverebek csevegnek őfelette.
A tavasz kék csókjából, csak egyet kér,
A szürke mellkasukra, barnás foltként.
S lehunyt szemek várnak álommal telve!
Téged csókollak, Téged öleltelek!
Oh! Kék tavaszom legszebb hóvirága!
Ölellek, csókollak, mint a verebek,
A meleget téli havas faágra.
S ahol jársz alva vagy ébren mellettem,
Kikeletet olvasztasz rőt szívemre.
Szürke mellemen, barna toll begyemen,
Homlokomon, hideg lábujjhegyemen,
Tavaszt hozol! S szemed álommal telve…
2022.02.11.
Radics Jakab versei
Ma láttam egy kutyatetemet
Nincsenek szárnyaim. Ha most
a hit magaslatáról, Kedvesem,
Egyensúlyod vesztenéd, tehetetlen
Volnék. Repülni is csak pihegésed
felhővonulatain tudtam.
Esetleg lefényképezném, miként
Törnek csontjaid, ahogy üresen nézel
Egyre csak fel. Persze már nem
Látnál semmit, és én is megroppannék,
Az utolsó kép hártyaként simulna
A tájra tengerszint felett.
Mire gondol az ember halálakor?
Én arra, hogy lennék a szeretőd.
Megvetném ágyad, gyönyörrel
Horpasztanám bordáid, csókolnám
A paplanban hagyott űrt.
Vajon enyészetedben is ugyanilyen
Szép volnál?
Finom bokád, vállaid kifordulva
Érné a semmi. Szíved formalinba helyezném,
a földi sercegés helyett elnémult aortád
hallgatnám. Mi most zuhanunk.
Nincs magaslat, sem mélység.
Nincs mit megörökíteni és nincs félelem a
Patkánytól, ha magányos holttesteden
Hancúrozik. Itt vagyok veled, köröttünk
Sűrű levegő, és kezed fogom nyeglén
vagy épp kecsesen, míg földet nem érünk.
Szürke hajnalból
Azóta háztakarásban is szent a napkelte.
Reggel 6:27, krémszerű tévelygésből
Éber álom, egy időtlen képzettársítás
Perce. Meddig nyújtózhat a derengő
Fénysáv orcádon? Egyetlen percet élni
A felismerés óta, amikor ruhád
Magába szívta a szürke zajon átszűrődő sugarakat.
Apró-mintás lenvászon a valóság szövete.
Leányajkú csillag gyúlt a homályban, jelenést
Nem várva, átmeneti terekben. Mint a viszonyulás
Két cafatnyi én közt megsemmisülésem
pillanatában, olyan a teljesség. Így hasad fel
Minden a gyümölcsérés illatára.
Úrrá lett rajtam a hit, hogy egy tenyérnyi
meleg is elegendő a kozmoszban.
Könnyek, forró könnyek. Émelyítesz.
Lombkoronád alatt szeretnék elszenderülni.
Parttalan
Aznap este én figyeltem, miként
önt formát saját vágyam réveteg
szemedben. Szoborcsarnok voltál,
emlékek faragott mása.
Finoman megmunkált, dinamikus
karakterek – mind te – rezdüléseikben
a múltammal. A márványos
törmelékben nyár esti cirógatás
és holt dallamok teljesedtek ki.
Nincs két egyforma test,
szépséged az éjjel nyugodt
víztükör volt, épp mint
parttalan tenger önmagam.
Nézni, ahogy lassan elfogysz
paplanod és társas függőségeink
izzadt elegyében, rabbá tett.
Elszunnyadtál mellettem
az önfeledség illatában, s mikor
a falak fehérje egy szólamra
kelt párnád gyűrődéseivel,
megloptalak téged. A csendben
csókot hagytam fénylő nyakadon.
Szabó Nóra versei
A vad
Minden, mit az ember elképzel,
azonos azzal, mit szívében hordoz.
Tévképzetei térképként mutatják,
hogy merre induljon.
Bár néha megjelenik előtte
a világosság halvány sugara,
szeméből rég kihunyt a szikra.
A Föld zaklatott gyermeke Ő.
Nem hallja az éjszaka nyugalmát,
s a nappal csak fenyegetésként,
s sérelmekkel teli őrületnek fogható számára.
Ne engedd magad
balgán e téves utakat járni.
Figyeld a tér apró moccanását,
mely új húrokat pendít.
Halld meg az új világ hírnökeit,
s bátran lépj át az üdvösség kapuján.
Kikerics
Monoton hangja az időnek,
a fülembe fészkeli magát.
Milyen érdekes, hogy az ember
rég elfelejtette a folytonosság bizalmát.
Ha tehetném, megiramítanám a perceket,
vagy egy adott pontra mereszteném
naphosszat kíváncsi szememet.
Bár volna tapasztalás,
mely bizonyosságot adna nékünk,
hogy minden pillanat, melyet megélünk,
csak szaporítja zsebünkben az igazságot.
Félek, hamis magokat tartunk magunknál,
s úgy szórjuk őket legnagyobb örömmel,
mintha kertünket nem látnánk örökké.
Sivatag
Lábam alatt forrón süpped a talaj.
Vizem, élelmem fogytán,
az üdvösség felé vezető út túloldalán.
Hányszor kértem az Istent,
hogy léptem áldja egyszerűséggel,
mégis oly sziklákat mászok,
melyek az eget súrolva
testem s lelkem martalékává leszek.
Vágyom a fényességet,
mégis utamba botlanak kényszerképzeteim,
s félem a sötétség borzalmát,
de tudom, hogy azon ösvény is fentről teremtetett.
Hol az igazság? Folytonos e kérdés,
s a hangzavar, mely körülvesz minket,
hamis ódákkal kecsegtet.
Mégis hiszem, s néha látom,
hogy szüntelen kutatnom kell.
Önmagam világát fedezem fel,
hisz tudom, hogy hasonlatos mindennel,
mi körülöttem éled.
S biztos vagyok abban,
hogy a világunk újjáéled.
Tóth Márton versei
Megállt az élet
Megállt az élet egy parázsló perce,
Kamaszkorom képei peregnek persze,
Itt nincs visszaút, hamuvá hajt a halál,
Örök nyugalmat testem talajban talál.
Képregényem utolsó kockáján veszettül hiányoztok,
Lelketekbe lehel lepke erőt és derűt, idillt így okoztok.
Kifogyott a kerozin, nekem megállt az élet egy perce,
Számotokra száguld tovább, míg ég bennetek a kemence.
Szívetekben szüntelen ott maradok masszívan veletek,
Váljon végtelenné nyaratok, előtte csak arasznyi teletek!
S eljöttök majd mesélni mi történt veletek,
Hallgatlak titeket, fordítsátok fölém fejetek!
Hiábavaló virág és a koszorú,
Sose legyen szívetek szomorú!
2020. október 31.
Nyitás a világra
Ez aztán a szeretet,
zsarolással eteted,
torkon akadt fulladok,
sötétségben mulatok.
Szemem zárva,
szívem árva,
képzeletben lebegek,
valóságban gebedek.
Rád tekintek zsarnok zsiráf,
engem nem inspirál a spirál.
Kötetlenek legyenek lapjaim,
szabadon szálló kalapjaim.
Kalitkám ketrecét elhajlítom,
sajgó láncomat elhajítom!
Végre, ez az én kezem!
S végtelen vétkezem.
2023. március 15.
Feszengésből feledésbe
Mégis máskor mi történt velem?
Mit sem ér – csupán történelem.
Ha le is dózeroltak uccsónak,
ez 1 új hónap – meg új csónak.
Másoknak megfelelni ártalom,
mosolynál megbújik a fájdalom.
Szívemben szivárvány megmarad,
amint csónakod mellettem elhalad.
Nem nyúlok utánad – egyet intek,
ha mégis visszatérsz – legyintek.
Megbocsátok, de nem felejtek,
s néhány ezer könnyet elejtek.
Egyedül Téged nem érnek gondok,
legyőzted a szerelmet – Légy boldog!
2023. június 1.
Tóth Márton: Himnusz a Hölgyekhez
Nő nélkül a férfiélet: àtok.
Hölgyeket mindig imádjátok!
Homokfúvást kerüljétek – fulladás,
női szempàrtól szikra – szívgyulladás.
Édes érzés – perzselő tűz,
2 nemet 1 igenné összetűz.
Hölgyek! Nektek mindig jár szüntelen szeretet és tisztelet,
csak Veletek és Értetek érhetjük el a legfelsőbb szinteket.
2024. március 8.
Vámos Tibor versei
Mert érezzük mind
Erdők és fenyvesek,
Zöldek és fényesek,
Szépek vagytok,
De számotok egyre
kevesebb.
Létünk egy vas-beton,
Lelkünk már mű-csoda,
Omlik életünk,
Megformált otthona.
Tabu a rettegés,
Kenyérből még van
elég,
És műanyag hangon,
Fogalmazzuk meg
az ember Jövőjét.
És nem számít más,
Csak az aznapi
zabálás.
És szorongva élvezzük,
Az otthon-meleg
éjszakát.
Mert érezzük mind,
Bőrünk egy vásáron,
A végzet kínál minket,
Most és fél-áron.
(2021)
Könyveimben megtalálom
Mindent, ami elveszett már,
a betűk között megtalálom,
a kiolvasott szavaimból
születik meg másvilágom,
elveszett boldogságom
a könyveimben megtalálom.
És a másvilágon,
A kövér tavakat elrejtik a nádasok,
békák kórusa, szárnycsattogások,
gyíkok rohannak megfutamodva,
gázlómadarak ülnek a tojásokra,
és a kikelő boldogságot,
a könyveimben megtalálom.
A rét tágas, fociznak a gyerekek,
eltörpülve én is odatermek,
tücsköt keresek, bogarakat,
zöldellő fű a lábam alatt,
és megcsodálom,
a régen nem érzett boldogságom.
Tehenek bőgnek, tyúkok a kertben,
a tanyavilágban elszigetelten,
szénaboglyák sorba rakva,
leng a szellő játszadozva,
és megcsodálom,
régen nem érzett boldogságom.
És a pezsgő metropoliszok füstje,
a tömeg tengerébe küldve,
egy-egy szemcse csak a lélek,
egy apró hézagba beleférek,
és a sorok között megtalálom
a magányom.
És forintokért küzd az ember,
nem látod már, aki megver,
eljön a villamos ma is érted,
hogy túléld a semmiséget,
és a valóságom,
a sorok között megtalálom.
És a hegyek, völgyek, a fantázia,
a szép világ, fel kéne állnia,
ahol egyenlő teremtmények,
osztoznak, alkotnak és élnek.
A nem létező másvilágot,
a sorok között megtalálom.
És a mondatok, leírják kik is lehetnénk,
mert elrejtve a múltat, és a bukott,
rendszer helyére tehetnénk,
egy új univerzumot.
A kánaánom,
a sorok között megtalálom.
És pontszámok lehetnénk, hallhatatlanok,
laboratóriumban a kimért magzatok,
az anya halott, és a régi képzetek,
elfelejtettük, nem is létezett.
A rémálmom,
a sorok között megtalálom.
Új ember, új ember! Hangod nyers.
Jelen szemem félelemmel,
néz előre, mert ami lehetnénk,
a mechanizált teremtmény,
és eltemet minden mondatot,
amit a könyveimben megtalálok.
(2022)
Csak hagyd, hogy újra elképzeljelek
Csak hagyd, hogy újra elképzeljelek,
mondjuk nem kérdeztelek meg erről,
ha akarom, zöld erdőm lehetsz,
sétálóutcám, vagy egy kedves szerzőm,
a petrezselyem, akit mindennap árul a fűszeres,
és ha már nem is létezik ez a foglakozás,
Nem baj,
Csak hagyd, hogy újra elképzeljelek.
Ijesztő jövőben a társam is lehetnél,
steril valóságban az egyetlen érzelem,
és hogy mennyire szeretném
szürkeségben a világot megváltani veled,
kápolnában elrejtőzni, mert lehet,
hogy külvilág már istentelenebb,
De ha nem is,
Csak, hagyd, hogy újra elképzeljelek.
Lehetnénk mítoszok hasábjain a szerelmesek,
tengeri szörnyek között a félistenek,
de ha kell mindenkinél halandóbb leszek
és meg is szánhatsz, mert kegyelmedet
alázattal fogadom, és ha kell, herceget
játszok el, pedig csak vándorszínész vagyok,
Ha képtelenség is mindez,
Csak hagyd, hogy újra elképzeljelek.
Ha kell, korpuszkula leszek, és a levegővel
együtt körülveszlek, és beterítem
a teret, és eljátszadozom a tér-idővel,
és ha kell, az időt a végtelenből merítem,
Csak hagyd, hogy újra elképzeljelek,
Nem hallod kérdésemet,
És lehet, hogy nem engeded,
De már is elképzeltelek.
